Az anyazerge hallotta a durranást, de a sok visszhang miatt nem tudta megítélni a hegyekben eldördült puskalövés helyét. Gyorsan kellett döntenie, merre menjen, hogy biztonságos helyre találjon. Azonban éles szimata most se hagyta cserben. Rávezette a csapásra, amelyen elindulhatott. Nemsokára szétszóródott gidái is követték, és anyjukkal az élen libasorban lépkedtek felfelé a hegy árnyékos oldalán a havas csúcs közelébe, ahol nyáron bőven találnak ennivalót. Az éhes gidák mohón legelték a zamatos alpesi füvet, ették a bokrok fiatal sarjait, ízlett nekik a havasi rózsa és a fenyők friss hajtása.
Lakmározás után játszani akartak, ezért felkúsztak az örök hó birodalmának tetejére, ahol senki se zavarta őket. Ott eldöntötték, hogy szánkózni fognak, ahogy az idősebbektől látták.
A legnagyobb testvér guggoló helyzetben a hóra vetette magát, és mind a négy lábával evezve csúszott le az ismeretlenbe, miközben a porzó hó tetőtől talpig belepte. Amint leérkezett, tüstént talpra ugrott, és igyekezett vissza a tetőre. Aztán egymás után a többiek is leszánkóztak az aljba.
Miután mindenikük fordult kétszer- háromszor, a játék örömétől boldogan, anyjuk vezetésével elvonultak éjszakai szállásukra.
A bőséges nyár és ősz után, beköszöntött az ínséges tél. Azonban hála az erdészek gondoskodásának, szerencsésen átvészelték mindnyájan a zord időszakot.
Közben a gidák nőttek, okosodtak. Tavasszal megtanította őket az anyjuk, hogy kell átugrani a szakadékok fölött, és ellesték tőle annak tudományát is, hogyan haladhatnak gyorsabban szökéssel a csúcs felé. A nehezebb ugrásokat addig gyakorolták, amíg tökéletesen tudták.
Nyár végén már képesek voltak önálló életet élni, de az anyjukhoz mindig visszatértek. Egyszer, amikor hazaértek, hiába keresték, szólítgatták órákon át, nem jött elő se aznap se a következő napokon.
Aztán egy   szép napon megjelent nyomában egy aprócska gidával. A nagyobbak szeretettel vették körül mindkettőjüket.
Pát hét múlva a kis gidát, bár még tejével táplálta, anyja testvéreivel együtt barangolni vitte a hegyoldalba. A bokrok leveleit rágcsálták, amikor a végtelen csendet puskalövés hangja verte fel. Anyjuk  füttyentéssel adta értésükre, hogy meneküljenek. Alighogy beugrottak a sűrűbe, újabb dörrenés rázta meg a tájat, s az anyazerge holtan rogyott legkisebb gidája mellé.
Az erdészek is hallották a lövést, és nyomban a helyszínre siettek. Orvvadászok golyója oltotta ki az életét, mondták szomorúan, és meg akarták vizsgálni a tetemet, de a nagyobb gidák, legyőzve az embertől való félelmüket, anyjuk teste köré gyűltek, hogy idegenektől védelmezzék.
A kis gida egy fa mellett állt. Nem értette, mi történik körülötte. Az egyik erdész gyöngéden karjába vette és hazavitte. Családja meglepődve fogadta.
–Mit hoztál? – kérdezte a felesége.
–Árván maradt szegény – mutatta meg a karjában pihegő kis gidát.
–És mi a szándékod vele?
–Gondoltam, felnő a mi állataink között. A kecskénknek csak egy gidája van, elfér mellette még egy – mondta, és a riadt zergegidát letette a földre. A kecskeanya körüljárta a kis jövevényt, és úgy látszott, hogy elfogadja, mert nyomban felajánlotta neki tejtől duzzadó emlőjét.
Pár nap múlva már vidáman mókázott nevelőanyjával és új testvérével a kecskegidával. A kutya is játszótársa lett. Bizalommal közeledett az ember felé is, aki gondozta, és ételt adott neki.
Lassacskán megszokta az új környezetét, és megszerette kényelmes életét. Szelíden közeledett az udvar minden lakójához, de ha kellett, kecsketestvérével barátságosan birkózott a többiek kedvéért.

Azonban ahogy telt az idő, a háziak egyre gyakrabban látták elmerengve az udvar kőkerítése előtt. Talán az a világ jelent meg képzeletében, ahol született, a sziklás hegyek, a lombos erdő, a szabadság, amelyből neki nem lehet része.