Egyszer egy gazda kerített egy struccot, bevitte a majorságudvarba, és ott elengedte. Mikor a strucc új otthonában körülnézett, mit látott? A ház sarka és a farakás mögül kistermetű madarak leselkedtek rá. Csak a házőrző kutya állt ki nyíltan az ól elé, mint akinek kötelessége mindent tudni és látni, ami az udvarban történik. Egy ideig fontoskodva szaladgált  előre-hátra a láncán, méltatlankodott is, de nem túl hangosan, mert úgy ítélte, hogy a jövevény nem jelent veszélyt az udvar lakói számára.
Nagy madár volt a strucc, és ha magát kihúzta, még nagyobbnak látszott. Két méter magasságból nézett le a környező világra. Míg felmérte az udvart, a libák, tyúkok, pulykák, kacsák titokban bámulták, de őt ez nem zavarta. Sejtette, hogy madarat mint ő, még nem láttak.
Egy idő után az udvar lakói előmerészkedtek. Tisztes távolságból körbeállták az idegent, és most már nyíltan bámultak rá, miközben ő ott állt közöttük mozdulatlanul. Bírta a helyzetet, hiszen a maga fajtájtái között nem volt ekkora figyelemben része soha. A kakas azonban hamar véget vetett a szájtátásnak. Érdes hangján nagyot rikkantott, ami azt jelentette: Már csak ez hiányzott!
Ennyi kellett, s az udvar lakói szempillantás alatt szétszéledtek, hogy aztán itt-ott újra csoportokba verődve, okos gondolatokat cseréljenek a jövevényről.
A strucc pedig egy csendes zugot keresett, ahol pihenhetne, de mivel olyant nem talált, mert az udvar minden szegletében folyt a terefere, hát megállt a kút kávája mellett, amelyen a teli vödör magányosan gubbasztott. Szomjas volt, hát kortyolt a vízből, majd fejét lehajtva elbóbiskolt, de csak úgy lopva, mert közben fel-felriadt. Ezt a szokását, őseitől örökölte, akik a távoli Afrikából származtak.
Egyszer nagy nyüzsgésre lett figyelmes. A sok, kistermetű udvari madár egymást lökdösve kapkodta fel a magokat, amelyeket a gazdasszony szórt eléjük. Korgó gyomra arra biztatta, induljon ő is élelmet szerezni, de az ember már jött is a számára előkészített vedernyi finom falattal.
Amikor az est beállt, az udvar elcsendesedett. Csak az ólakból hallatszott még az alvás előtti sutyorgás. Akkor a gazda kinyitotta az istálló melletti kiskaput, és rajta át a hátsó kertbe terelte az udvar közepén egyedül álldogáló struccot, hadd legeljen ott kedvére a holdfényes éjszakában.
Másnap reggel a strucc volt az első, aki megjelent a majorságudvarban. Mohón felhabzsolta az ételt,mit elébe tettek, ivott a vályúból, majd felfedezte az ő méreteinek megfelelő óriási homokozót, amelyben kedvére meg is fürdött. Aztán tértében-fordultában meglátta az első udvar felé tátongó kaput, és mintha csak az ő számára hagyták volna nyitva, átsétált rajta, és máris ott állt a tornác előtt, ahova a gazdasszony épp levegőzni rakta ki a párnákat. Egy ideig bámulta a hófehér ágyneműt, aztán gondolt egyet, és a rakás tetejéről elvett egy kisebb párnát, csőréből a szárnya alá rejtette, és mint aki jól végezte dolgát, visszament a majorságudvarba, amelynek kapuját a gazda bezárta utána. Sétálgatott az udvaron, de nem lelte nagy örömét abban, hogy folyton kerülgetnie kellett azt az sok apró jószágot, akik mindig a lába előtt szaladgált. Így hát megállt a hátsó kert kapujában, és várta, hogy beengedjék az este óta immár övének vélt birodalomba. A gazda észrevette a kiskapuban várakozó óriásmadarát, és megértve óhaját, beengedte, hogy ott érezze jól magát.
Amint a tágas kert nyújtotta nyugalom átjárta belsejét, a strucc  szárnya alól előhúzta a kispárnát, rátette egy bokorágra, és fejét ráhajtva szundított egy keveset, majd újra elrejtette. Valahányszor bóbiskolni támadt kedve, megismételte ezt a mások szemében különcködésnek tűnhető műveletet.
Egyszer aztán a gazda meglepte kedvencét, amint éppen az elveszettnek hitt kispárnán szundikált. Elámult azon, amit látott, de nem zavarta meg a pihenését. Aznap éjjel azonban keveset aludt. Gondolkodott. Hajnalban szólt feleségének, hogy a majorság körül lássa el ő a reggeli teendőket, mert neki sürgős dolga akadt a szomszéd faluban. Az asszony nem firtatta, hogy mi lehet az a sürgős dolog, bízott a férjében, hát azt mondta, járjon szerencsével. Az ember a szekér elé fogta a lovakat és elindult.
Alig harangoztak délre, amikor vissza is érkezett útjáról, a szekéren egy szépséges fekete tollú hímstruccal, akit hátraterelt a kertbe nőstény párjához, és ott magukra hagyta őket, hadd örvendezzenek egymásnak.
A gazda soha többé nem látta búslakodni a nőstény struccot. Időnként azonban hallotta a kertből a hím hangját, és tudta, hogy olyankor násztáncot lejtve udvarol párjának.
Hogy mi lett a kispárna sorsa? Hát azóta, hogy megjelent a kertben a fekete hím, a kispárnán két struccfej simult egymás mellé. S amikor eljött ideje, a hím kiásta a fészket, beletették a kispárnát, rá az anyamadár a tojásait, és egymást váltva kiköltötték első fiókáikat.