Mese Nemeréről, a szelekótya szélről

 Hallottatok Nemeréről, a nagy erejű székely szélről? Róla mesélek ma nektek.

Nemere egyfajta bolond lyukból bolond szél. Sokszor bosszantja az embereket. Ezért egyszer a mókás kedvű székelyek elhatározták, hogy eladják Nemerét az ördögnek, hadd vigye el szellőztetőnek a pokolba. El is hívták hát őkelmét, és úgy döntöttek, hogy ha birkózásban legyőzi Nemerét, akkor elviszi. Órákig birkóztak, csűrték, csavarták egymást. Földhöz vágta az ördög a szelet, hogy az megnyekkent, de a szélcsend nem tartott sokáig. Nemere feltámadt, és még frissebb erővel támadt. Elkapta az ördögöt, felpörgette az égig, onnan le a földig, falhoz lapította, aztán újra elkapta, maga körül megforgatta, majd ráunt és otthagyta.

Látta az ördög, hogy Nemere még nálánál is komolytalanabb, és úgy elfutott, hogy csak a szomszéd falu határában állt meg. Máskor rábízták a félnótás szelet egy juhászkutyára, hadd vigye el, terelgessék együtt a juhokat a havasokban. A komor eb beleegyezően kaffantott, bozontos farkával intett a szélnek, hogy kövesse, és elindultak. Minden rendben ment, de egy idő után  Nemere gondolt egyet, és visszafelé kezdte hajtani. a nyájat A kutya majd megveszett dühében. Megpróbálta elkergetni a szelet, de az csúfot űzött belőle. Hol fölötte, hol mögötte, hol előtte, hol a nyomában süvített, amíg egyszer ezt is megunta, és más szélhámosság után nézett.  Amikor látták az emberek, hogy az ördögnek se kell, a kutya se veszi hasznát szelekótya Nemerének, úgy döntöttek, hogy nincs más választásuk, ők fogják megzabolázni a féktelen szelet. Csak a megfelelő alkalmat várták, hogy elhúzhassák a nótáját.

Nemere hírét vette, hogy az emberek meg akarják leckéztetni, és egy jeges téli napon újból megjelent a vidéken. Felfuvalkodva sepert végig a tájon. Fákat döntött ki tövestől, döngött a föld, amerre száguldott. Bőszült erejével emberekkel viaskodott, házaikat megtépázta, állataikat szétkergette.

Most már elég, mondták a furfangos eszű emberek, itt az ideje, hogy móresre tanítsuk  ezt a huncut szelet.

Hogy tették, hogy nem, de az a hír járta akkoriban, hogy egy késő őszi napon, amikor Nemere épp a kertek fáinak kopár ágait cibálta, az emberek elkapták, gúzsba kötötték, és bezárták egy ódon kastély tornyába. A rabságban vergődő Nemere pedig zúgolódva siratta elvesztett szabadságát.

          Meghallották a többi szelek, hogy szelekótya társuk fogságban sínylődik, és elindultak, hogy kiszabadítsák. Zúgva söpörtek végig a tájon, míg egyszer csak a nagy fergetegben a torony ablaka kivágódott, és kisüvöltött rajta a kötelékektől megszabadult Nemere. Úgy száguldott vissza a Nemere hegység felé, amerről jött, hogy még megköszönni is elfelejtette társainak, hogy kiszabadították.

Azóta is gyakran meglátogatja Nemere a háromszéki hegyeket, falvakat, városokat, s hogy a székely atyafiak kedvében járjon, friss levegőt hoz magával a havasokból, s míg kujtorog a házak között, a szennyezett levegőt úgy szétszórja, hogy még egy leheletnyi se marad belőle. 

         Az emberek pedig hálából a jó levegőért megtanultak Nemerével együtt élni, és soha többé nem próbálták rabságra ítélni.