Te legyél jobb, mint én voltam

Jobb én nékem szaladgálni, szökni ágról ágra,
muzsikál és fújja nékem a dalos madárka.”

Egy napfényes nyári délelőtt a kicsi mókus a fenyőfa felső emeletén ágról ágra ugrált. Néha bekukkintott a fészekbe is, hogy megnézze, hozott-e rágcsálnivalót a mamája. Aztán folytatta a légi tornát. Vidám volt és gondtalan. Amikor megunta az ugrálást, szaladgálni kezdett le s fel a fa törzsén. Egyszer addig szaladt lefelé, míg földet ért a lába. Szétnézett, de nem látott egyebet maga körül, mint égig érő fenyőfákat. Úgy tűnt neki, hogy egyedül van abban a csodálatos birodalomban. Kellemesen csalódott. Csakhamar innen is onnan is felbukkantak mókustársai, és hívták őt is, ugráljon velük a mezőre. Tetszett a mókuskának az ötlet, s hogy kipróbálja erejét, társaival együtt ugrált, míg megérkeztek útjuk céljához. Volt ott aztán versenyfutás, bakugrás, móka.
Délre járt már az idő, amikor elindultak otthonuk felé. Hosszúakat ugrottak, hogy minél hamarabb hazaérjenek, de mintha a föld nyelte volna el, a fenyőerdőt sehol se találták. Ijedten kérdezgették, hogy hová lett az otthont adó erdő, de nem volt senki, aki felelt volna nekik.
A kis mókus egy facsonk mellett sírdogált, amikor rátalált a mamája.
–Jaj, anyácskám, hová tűntek a fák?
–Kivágták, fiam.
– A fenyőfán volt a fészkünk. Most mi lesz velünk? Ezután hol fogunk élni? – aggódott a kicsi mókus.
–Öregapád a domboldalon lakik egy nagy tölgyfa odvában. Szállást kérünk tőle, amíg új fészket építünk – nyugtatgatta a fiát mókus mama.
Mókus apó szeretettel fogadta őket.
–Kik tették ezt velünk, apám? – kérdezte szomorúan mókus mama.
–A pénzsóvár emberek, lányom. Mi öregek többször megértünk hasonló tragédiákat, de mindig mindent újrakezdtünk, hogy nektek könnyebb legyen.
Elhallgatott apó, és lehajtott fejjel némán emlékezett.
A kis mókus hozzábújt, így ültek egy ideig, majd megtörte a csendet.
–Apó, én olyan akarok lenni, mint te!
–Az öreg mókus megsimogatta, és így bíztatta:
Te légy jobb, mint én voltam, fiam!