Élt egyszer egy erdélyi faluban egy fazekas. Ennek a fazekasnak volt egy fia,  akit Mózsinak hívtak.  Egy nyári nap tűző melegében Mózsi elindult az alsó faluvégre ivóvízért. 

– Micsoda butaság, ilyen messzire járni vízért. Jó lenne egy forrás a közelben, csak tudnám, hogy hol találom! Alig fejezte be a zsörtölődést, hallja, hogy valaki beszél mellette. Arra nézett, amerről a hang jött, s hát a kezében lévő cserépkorsó beszélt:

– Valóban hosszú az út a kútig, és ha még sokat himbálózom a kezedben, egy szép napon darabokra török.

– Annyi baj legyen, apám majd csinál helyetted mást! – felelte hetykén a legény, és még magasabbra lendítette a karját. Abban a pillanatban a korsó kirepült a kezéből, de szerencsére egy eperfa lombjai között áll meg, így nem történt baja.

Mózsi legény gondolkodott, felmásszon-e érte, vagy menjen haza, és hozzon másikat, hisz volt belőlük elég.

– Ne hagyd, hogy a szél földhöz vágjon! Ha  leviszel innen, nem fogod megbánni! – kérlelte a korsó.

Mózsi kételkedett egy kicsit, de lehozta a korsót, letette a fa alá, és melléje ült, hogy kifújja magát.

Amint ott üldögélt, a korsó ismét beszélni kezdett:

– Ismerem a csodaforrás titkát, de csak akkor árulhatom el, ha teljesíted az ivóvizek szellemének parancsát. Ha ezt megteszed, elnyered falud népének megbecsülését, és örökké hálával fogják emlegetni a nevedet. Vállalod a parancs teljesítését?

– Vállalom! – felelte lelkesen Mózsi.

– Akkor jól figyelj! Apád kertjének mélyén rejtőzködik a csodaforrás. Még a mai nap találd meg, szelídítsd csorgóvízzé,  és  vezesd olyan helyre, ahol mindenki ihat belőle. Még azt üzeni az ivóvizek védelmezője, hogy vigyázz arra, hogy engem soha semmi baj ne érjen, mert amióta leszálltam apád fazekaskorongjáról, én szállásolom az ivóvizek védőszellemét, és ha engem darabokra törsz, meghal ez a szellem, véle együtt odalesz a cserépkorsók becsülete, s akkor a falut nagy veszteség éri. Ez hát a bölcs szellem parancsa. Most siess haza, vedd apád legjobb ásóját, és láss munkához, mert telik az idő!

        Mózsi betartotta adott szavát. Verejtéke csorgott, ásójának éle is elvásott, de másnap reggel az emberek elégedetten töltötték meg cserépkorsójukat a „Mindenki csorgója” forrásvízéből. Ő is beállt a sorba, de előbb megkérte korsóját, árulja el, miben áll a csorgó vizének csodatévő ereje?

– Aki e csorgó vizét issza, szíve párját megtalálja, és aki az arcát is megmossa benne, akármerre vigye sorsa, ebbe a faluba mindig visszavágyik – árulta el boldogan a csodaforrás titkát az okos cserépkorsó.

        Nagy volt a Mózsi öröme. Megtöltötte korsóját, markából jót ivott, és az arcát is megmosta a kristálytiszta vízzel.

        Azóta is sokan isszák a Mindenki csórgójának vizét és élvezik annak csodatévő erejét.