Egy napfényes októberi napon történt, hogy amikor a színes tollazatú, bóbitás szajkó önfeledten szökdécselt egy tölgyfa alatt, a fején koppant egy makk, s onnan a fűbe pottyant. „Krr, krr, makk, bekaplak!” – rikkantotta, és be is kapta. Aztán ugrott jobbra, ugrott balra majd körbe-körbe, s amikor megunta, felszállt a tölgy legmagasabb ágára. Körülnézett a sárguló lombsátorban, és meglepetésében messzehangzón füttyentett: „Fiúfütty, fütty, fütty!”
Bármerre nézett, temérdek barna arcú makk mosolygott rá. „Krr, krr, sok a makk! Télire finom falat! Krr, krr…” – örvendezett, miközben ágról ágra ugrált, hogy felmérje a termést.
Nem gondolkodott sokáig, nekilátott a válogatásnak. Megmért és megkopogtatott minden makkot, majd az egészségeseket a begyében, a legnagyobbat a csőrében elvitte egy kopár mezőre. Egyenként a föld repedéseibe rejtette, majd visszafordult újabb adagokért. Amikor pedig úgy gondolta, hogy már eleget elraktározott, elégedetten fütyörészett: „Fiúfütty, fütty, fütty, fütty! Van tartalékom, fütty, fütty!”
Volt is eledele bőven, így gond nélkül töltötte a telet.
Tavasszal meglepődve látta, hogy a földben maradt makkokból zsenge csemeték növekednek a fény felé. „Csemete, csemete, sok-sok fa lesz belőle!”, kiáltozta vidáman, majd lecsippentett pár zsenge levélkét, és a fészekben várakozó fiókáinak vitte, akik jó étvággyal elcsipegették.
Nyár elején erdészek érkeztek a helyszínre.
–Jó munkát végeztek ismét a madarak. Új tölgyerdőnek lett helye a kopár mező – mondták elégedetten, amikor felbecsülték a csemeték számát, és nem felejtették el hozzáfűzni: Hála ezért a legjobb erdőgazdáknak, a szajkóknak, és más madaraknak.