Amikor Ferkó megtudta a szüleitől,  hogy egy ideig nem kell iskolába járni, egy óriási "hurrá"-t kiáltott, és szaladt a kertbe, hogy nagyapjának is elújságolja a hírt.

–Nagyapa, nagyapa, bezárták az iskolákat!

–Nyugodj meg, Ferkó, és mondd el szépen sorjában még egyszer, hogy miről van szó!

–Bemondták a tévében, hogy egy ideig bezárják, az iskolákat, mert valami járvány van, és még azt is mondták, hogy töltsük okosan ezt a rendkívüli vakációt.

–Aha. Értem.

–Nagyapa, a faragás okos dolog?

–De még mennyire! – felelte nagyapó, miközben unokája arcát fürkészte.

–Akkor taníts meg lovat faragni!– öntötte szavakba régi álmát Marci.

–Mondd csak drága unokám, elég nagy vagy te a faragáshoz? – tette fel a kulcskérdést nagyapó.

–Betöltöttem már a kilencet.

–És van jó éles késed, amivel faragj?

–Van, nagyapa! Tőled kaptam a születésnapomon.

–Hát akkor elő vele, hadd lássam!

Ferkó úgy rohant a házba, mint akit kergetnek. Kivette íróasztala fiókjából a dobozt, magához ölelte, mint egy féltett kincset, és szaladt vissza a kertbe.

–Itt van, nagyapa, még vadonatúj.

Nagyapó egy fényes nyelű faragó zsebkést vett ki a skatulyából.

–Te, Ferkó! Ez a bicska úgy kacag, mint akit nagy öröm ért, mondta, miközben nézegette jobbról, balról, majd alaposan megvizsgálta a pengéjét, s hogy az éléről is megbizonyosodjon, elnyisszantott egy venyigét.

–Jó. Megéri az árát – mondta végül és az éles vágóeszközt visszatette a helyére.

–Nem faragunk, nagyapa? - kérdezte csalódottan Marci.

–Mindent a maga idejében, te kis türelmetlen. Most menjünk a műhelybe!

Ferkónak felcsillant a szeme. A műhely egy csodálatos birodalom volt, ahol nagyapó kezében a gyalu, a satupad a harapófogó, a kalapács, a faragószerszámok, a falra aggatott különös fűrészek életre keltek. Oda csak olyan kiváltságos személyek mehettek be néha, mint ő, az unoka.

–Itt van egy darab puha fa, ezen megmutatom neked, hogy kell bánni az éles munkaeszközzel, hogy meg ne sebezzük a kezünket, és a szerszámnak se essen bántódása, mert akkor megharagszik ránk, és többet nem engedelmeskedik nekünk.

Ferkó figyelt, tanult és napról napra egyre ügyesebben fúrt, vágott, faragott.

–Az én bicskám táltos bicska. Sokat tud, de nem dicsekszik. Azt hiszem, most már lovat is tudna faragni egy keményebb fából –állt nagyapja elé egy reggel Ferkó.

Nagyapó megnézte unokája tenyerét, mintha a bőrkeményedéseket akarta volna megszámolni rajta, és így szólt: Jó. Akkor vizsgáztassuk le! Itt van ez a darab kőrisfa, mondd meg a táltos bicskádnak, hogy faragjon belőle egy lólábat!

Ferkó délben letette a faragott lólábat nagyapó elé.

–Valóban táltos a te bicskád. Azt üzenem neki, – mondta nagyapó egy huncut kacsintással kísérve szavait, hogy holnap ebből a keményebb fából kezdje faragni a lovat!

- Háromszor "hurrá!" - kiáltotta örömében Ferkó, és eltűnt a fenyőfa illatú barátságos birodalomban, amelyet egy kicsit már a magáénak is érzett.