A hiú hold

Valamikor, réges régen, a csillagok éjszaka királynőjévé választották a holdat. Elhitették vele, hogy megérdemli ezt a kiváltságot, mert ő a legszebb és legokosabb az éjszakai mennybolton. Attól kezdve a hold hiúsága nem ismert határt, de a csillagoknak se volt nyugta többé. Folyton ilyen kérdésekkel zaklatta őket: Elég fényes vagyok? Nem vagyok túl Kövér? Nem kellene fogynom? Addig-addig, míg egy csillag azt tanácsolta neki,  hogy ha feleletet akar kapni a kérdéseire, nézze meg magát a kút vizében. Mire ő kényeskedve megkérdezte, hogy hol talál kutat. Nézz le, és meglátod! – felelte röviden a csillag. A hold így tett, s hát a kút ott tátongott előtte. Bele is nézett, de csalódására nem látta meg az arcát, mert azon a nyáron szárazság volt, és a kút vize elapadt. Esőt, esőt gyorsan, gyorsan, könyörögte sírósan. Esőt, esőt jó sokat, hogy láthassam az arcomat! 

A szél megsajnálta, felhőkkel borította az eget, és  másnap estig esett, esett szüntelen. 

Éjjelre kitisztult az ég, és a hold újból lenézett a kútba. Bár ne tette volna, mert a víz tükrében egy kerek sajtot látott. 

Azóta sápadt a hold arca, és  nem bízza többé a sorsát huncut csillagokra.