Megunta mocsári létét sárga nyakú marabu, s hogy ne rágja tovább a bú, elindult a pávák földjére, hogy ott majd vigaszra talál.Ment, mendegélt, útja néhol mocsáron át vitte, talált ott enni kígyót, békát, többet is, mint hitte, így erejét spórolhatta a későbbi időkre. A tűző napon biztatta magát nagyon, képzelődött az életről, mely reá vár útja végén, a távoli pávák földjén.

Nem számolta a napokat, csak rótta, rótta az utat, hol vízen, hol szárazföldön, repült is, ameddig bírta. Egyszer, amikor leszállott, ilyent ő még sose látott, hófehér lepelre lépett, kapkodta is hosszú lábát, mert ahova érkezett, ott tél volt, és nagy hó esett. Éhen-szomjan mit tegyen, se egy béka, se egy kígyó, érezte, éhsége kínzó, a hidegtől didergett, s már bánta, hogy útnak eredt.

Vissza nem fordul, gondolta, fáradt szárnyait kitárta, s a magasból kémlelt le, a változó terepre. Eltelt egy hét, kettő, három, s amikor nem bírta szárnyon, katonásan lépkedett, amíg meg nem érkezett egy erdő közepébe, a pávák földjére.

A pávák, amint észrevették, a faágakról leszálltak, és nézegették hidegen, égből pottyant vagy a földből bújt elő az idegen? Csapzott szárnya, nyaka sárga, lábán szürke harisnyája nem illett pávaföldre, majd elszállásolják keggyel odébb, az erdő szélére. Fáradt volt, s nem finnyáskodott a messziről jött marabu, enni se kért, csak hagyják végre, hogy reggelig aludjon.

Másnap korán, hogy felébredt, számba vette a környéket. Árnyas erdő amerre járt, tetemeket bőven talált, lakmározott is egy nagyot, majd megállt egy ösvényen szerényen, hogy szundítson egy keveset, aztán indult intézkedni, magát létszámba vétetni. A pávák látván a jövevényt, nem zavartatták magukat. Mintha ünnepnapjuk lenne, úgy ki voltak díszítkezve. Tollaiknak ezer színe csillogóra fényesítve, farkuk óriáslegyező, kényeskedve sétáltak, s fennhangon rikácsoltak.

Közelükben a marabu, mielőtt megszólalt volna, hangját finomabbra fogta, s elmondta, hogy azért jött olyan messziről idáig, hogy e helyen maradhasson sokáig. Megszólalt a pávák öregebbike: „Mondd, idegen, miből éltél, mielőtt otthonról eljöttél, voltak gazdag erdeid, tengervized, hegyeid, mivel jöttél idáig?”

Marabunak se kellett több, hogy merik őt sérteni? Semmije sincs, földönfutó szegény, s jött, hogy álmait valóra váltsa pávaföldön, mert ő ezt megérdemli.

„Na, marabu, itt maradhatsz”, mondták neki kegyesen, „látod, itt van ez az erdő, takarítsad rendesen! Rosszat ne halljunk felőled, tárd ki szemed s füledet, tanulj meg pávák közt élni, ha e helyet szereted!”