Már napok óta tombolt az áprilisi szél. Kergette a felhőket, borzolta a folyók tükrét, rángatta a fák ágait, és bosszantotta az embereket.
Egy ilyen viharos napon érkezett haza Afrikából a csalogány. Az erdő szélén szállt le egy fa lombosodó koronája alá, ahol a dús avar közül apró virágok emelték szirmaikat a fény felé. Jó lesz ez a hely fészekrakásra, gondolta elégedetten, és felröppent a fa alsó ágára. A szél ringatta az ágat, de őt ez nem zavarta. Amint ott üldögélt, feltűnt neki az erdő némasága.
Töprengése közben füttyentést hallott a szomszédos fáról. A rigó köszöntötte:
– Isten hozott, kedves barátom!
– Én is örülök, hogy látlak– felelt trillázva a csalogány, és mindjárt meg is kérdezte szomszédját, hogy   tudja-e  az erdő szokatlan csendjének titkát.
– Fiú, fiú, tudom biz én, hogyne tudnám! – felelte készséggel a rigó. Ez a viharos szél madártársainkat annyira megrémítette, hogy behúzódtak fészkeik mélyére. Már napok óta se enni se inni nem merészkednek ki onnan. Füttyeimmel se tudtam kicsalogatni őket.
A csalogány szomorúan hallgatta a rigót. Nincs ez így rendben, gondolta, és hogy javítsanak a helyzeten, a rigóval eltervezték, hogy alkonyattájt énekelni fognak. Tervüket tett követte. Amikor a nap a látóhatárhoz közeledett, az egyik fán felcsendült a csalogány csodálatos szopránja, a másik fáról a rigó kísérte altot fütyörészve.
E szépség hallatán kiderült az ég, s a szél elcsendesedett. A lenyugvó nap fénye belopózott a faágak közé, és kicsalta  fészkük szélére a madarakat, akik rendkívüli kórust rögtönözve, háladalt zengtek a visszaállt rendért.
Azóta a csalogány és a rigó, e két bátor madár, szélviharok idején is énekel. Így   bátorítják társaikat.