ÉRZELMEK HULLÁMHOSSZÁN

Dal az első szerelemhez

Mit suttog a vadvirág,
ha ránevet az ég,
ha arcáról könnyeket
töröl a kósza szél,
hogyha édes csókjával

ébreszti a hajnal,   

s ő repülni szeretne,
mint madár a dallal.

A nyár nevét suttogja,
ha látja kék szemét,
elpirul, ha gyöngéden
megérinti a szél,
hogyha édes csókjával

csábítja a hajnal,
ő kelyhéből itatja
színtiszta harmattal.

Zsenge álom  

Hitte a fénylő falevél,
a bolygó szél neki zenél…

Ághegyén álmodva várta,
szóljon már a bűvös hárfa!

Jött a nyegle, halkan muzsikált,
a zsenge lélek itta dalát,

míg a többi nevetve táncolt,
ő a szél karjába vágyott,

csak neki szóljon halkan a hárfa,

a betyár szél csak őt ringassa.

*******

         Sokszor nem értettelek

         és nem tudtam, mit tegyek,

         hogy ne fájjon annyira

         lelkemnek a léted.

Visszapillantás

Nem vigyáztunk, és elfogytak

közös témáink, titkainkat se

 őriztük már, a csend, egykori

jóbarátunk, ellenünk fordult,

hideg leheletétől elenyészett

a bennünk halódó tűz, egyre

nőtt a távolság közöttünk,

míg álmatlan éjszakáinkon

külön paplan alatt  némán

pergettük emlékeinket.

Csendes gyász

Körülötte álltak, amikor az apát

lábon állva érte a halál, a mentősök

húsz percig élesztették, de a szíve

nem engedelmeskedett, ennyi volt,  

mondták, és a család kiterítette halottját.

Elmúlt a béna döbbenet,

a élet száguldott tovább,

most mit csinálunk, anyám,

kérdezte a legkisebbik fiú,

másnap ülték volna a lakodalmát,

egyszerű szavakkal válaszolt az anyja:

Eltemetjük apádat, fiam.

Ölelkező árnyak

Árnyak ölelkeznek a fák közti sétányon,

testük simulása néma szenvedély,

karcsú sziluettjük eleven a csendben,

cinkosuk a bűvös augusztusi éj.

Hajnaltájt, míg vánkosán vergődik az álom,

kaján mosolyával szemléli a hold,

amint távolodnak egymástól az árnyak,

csak emlékük marad a gyűrött vánkoson.

Féltés   

Szép lovam, pejkóm,

zabolátlan lélek,

parázzsal tartalak,

mégis mindig félek,

elhagysz egy éjszaka,

vonz az égi fény,

ezüst meződön

már nem leszek én.  

Telivér pejkóm,

a hűség erény,

fájdalom gyötör

vágy éjjelén,

elhaló lépted

az éjben dobol,

hívnálak, hangom

néma sikoly.

          Dal az elvesztett szerelemhez

Szeretnék egy fának

koronája lenni,

fényt az árnyékkal

csokorba kötni

néked!

Szeretnék az égen

holdsugár lenni,

éjszaka ölében

némán sírdogálni

érted.

Ha madár lehetnék

kék hegyek ködében,

sikongva keringnék,

vakon hívogatva

téged.

Ha megtalálnálak,

el nem engednélek,

szépen, szerelmesen

soká éldegélnék

véled!

Merengő

Tavasz jött,

én mégis fázom,

hiába napfény,

zsongás, álmok,

itt állok…

Hol van,

ki szegre akassza

téli ruhám,

vállam

virágok selymével

borítsa,

s álmodnánk

kettőnk tavaszán?