M. Simon Katalin

 

Játszol velem

 

Ó, vers, miért versz

engem átkod szórva,

rátelepszel nappalomra,

könnyű álmom rég elűzted,

lángok közt vergődöm veled,

ágyamban álmatlan éjjel

játszol velem lázas kéjjel,

amíg felsejlik a hajnal,

s megkövetsz édes szavakkal.

 

Újratervezés

 

Pohár borodban naplemente,

nyugalmad elűző álmaid,

kaján vigyora reggelednek,

mert vele ébrednek gondjaid.

 

Pohár borodban megbocsájtás,

erőd lépni, ha múltad visszahúz,

újratervezni a tegnap elvétett utat

hittel, hogy mindennap tanulsz.

 

Este

Nyomasztó ez a csend,

némasága zavarba hoz,

szóra bírnám, ha mellém ülne

egy pohár borra asztalomhoz.

 

Metszet

 

Átvilágítod lelkem,

gondolataim rostán átszűröd,

idegen jelentést adsz

minden szavamnak,

míg egyre vékonyabbá válik hitem,

s én már nem tudom ki vagyok.

 

Meg kell újulnunk

 

Új búza új kenyér,

meg kell újulnunk örökölt ízekkel,

örökölt zászlóval, örökölt szívekkel!

 

Kihűlt szenvedély

 

Mihaszna őrület,

ha illatod kergető vágy

már nem lakja testemet.

 

Gondolat

 

Minél jobban vágyunk

a tökéletességre,

annál több hibát ejtünk...

Ember nem alkothat

tökéletest e földön,

fölötte ott áll Istenünk. 

 

Krízisben

 

Pengetni kéne ismét a húrt,

hideg a csend, a tűz is lankad,

szomjunk mi oltsa, fogytán a bor,

 bekerít némán a félelem.

 

Ki voltál nekem?

 

Te voltál megújult hitem,

mélyről fakadó kútvizem,

nappal erőm, éjjel álmom,

Isten előtt fogadalom,

te voltál, ki szítta vágyim,

hogy nyíljanak virágszálim.

 

Nyaraláskor

 

Amikor a csend elűzi a nap zaját,

s beborít mindent a nyári éj,

ülj ki házad elé egy kerti székbe,

válassz társként egy   néma csillagot, 

kóstolgasd vele az istenek italát,

és megismered az igazi gyönyört.

 

Álmodni jó

 

Álmomban nagyanyám ruhát teregetett,
feszültek a légben a mosott lepedők, 
fehérségük elmerült az izzó fényben,
a száradó vászon levendulát lehelt.
A nyár virult, s a déli lenge fuvallatban
az öreg házat fái eper illata lengte körül.

 

Alkony

 

Fáradt fény hull az erdei ösvényre,

ásít és elül  a zaj az ágak között,

árnyékát az alkony rövidre fogja,

s eltűnik csendben a sötétség  mögött. 

 

Támasz nélkül

 

Írnék, de korlátok mögött

szorongnak gondolataim

éhen, szomjan,

támasz  nélkül,

szárnyaik vesztve,

s az idő telik. 

 

Kivágják erdeink fáit

 

Ne szidjátok a tavaszt,

jött volna ő idejében,

hisz dolgát nem végzi

hevenyészve,

de útját keresztezték

oktalan  szelek,

nem állíthatták meg

őket kopár hegyek.

 

Ha nem vigyázunk

 

Ha nem vigyázunk,
elfogynak közös témáink, 
titkainkat se őrizzük már,
a csend, egykori jó barátunk,
ellenünk fordul, hideg leheletétől 
elenyészik a bennünk halódó tűz,
egyre nő a távolság közöttünk,
s míg külön paplan alatt alszunk, 
álmatlan éjszakáinkon
némán pergetjük emlékeinket.

 

Életek

 

Számlától számláig telnek hónapjaink,

Míg vírtuális évszakoknak hódolunk,

Reklámszöveget idézünk Babits helyett,

S a nagy árverésen olcsón adjuk életünk.

 

Színek vonzásában / Horváth Piroska festőnőhöz/

 

Titkaikat nem árulják fillérekért,

kiszabadítnak a közöny rabságából,

de viharos tenger s vulkán lesz életed,

a remény zöldje, a harag sötétje,

szerelmes alkonyok bíbor vöröse,

kezdet és vég között mit az élet  hoz,

vásznad falán újraéled, 

lenyűgöz és felemel, szárnyalni késztet.

 

„Ha meghal a Nap”

 

Ma láttam vérezni a hajnalt,

amikor öléből kifordult  a Nap,

és elindult isteni útján az égen,

tudom, ezt teszi nap mint nap,

az ő törvénye, melyet betart,

hogy jól működhessen a világ.

 

De hogyha meghal, oda minden,

osztozni nem kell már a kincsen,

az se lesz,  aki sírját ássa,

hamva ráhull a vak világra.

 

Nyár

 

Dél van. A Nap zenitben pihen,

aztán folytatja útját, 

s bár nyúlik az árnyék,

enyhülést nem ad,

testedre az ing csípősen tapad,

szél se rebben, mi szárítaná,

a könyörtelen ég délibábost játszik,

egy felhő sincs, mely megállíthatná..

 

De most megmozdul az ág,

szélre ébrednek a fák,

a játéknak vége, felhők jönnek végre,

az ég megadja magát, s mint manna,

zuhog a zápor a földre.