Dal az első szerelemhez

Mit suttog a vadvirág,
ha ránevet az ég,
ha arcáról könnyeket
töröl a kósza szél,
hogyha édes csókjával

ébreszti a hajnal,   

s ő repülni szeretne,
mint madár a dallal.

A nyár nevét suttogja,
ha látja kék szemét,
elpirul, ha gyöngéden
megérinti a szél,
hogyha édes csókjával

csábítja a hajnal,
ő kelyhéből itatja
színtiszta harmattal.

Zsenge álom  

Hitte a fénylő falevél,
a bolygó szél neki zenél…

Ághegyén álmodva várta,
szóljon már a bűvös hárfa!

Jött a nyegle, halkan muzsikált,
a zsenge lélek itta dalát,

míg a többi nevetve táncolt,
ő a szél karjába vágyott,

csak neki szóljon halkan a hárfa,

a betyár szél csak őt ringassa.

*******

         Sokszor nem értettelek

         és nem tudtam, mit tegyek,

         hogy ne fájjon annyira

         lelkemnek a léted.

Visszapillantás

Nem vigyáztunk, és elfogytak

közös témáink, titkainkat se

 őriztük már, a csend, egykori

jóbarátunk, ellenünk fordult,

hideg leheletétől elenyészett

a bennünk halódó tűz, egyre

nőtt a távolság közöttünk,

míg álmatlan éjszakáinkon

külön paplan alatt  némán

pergettük emlékeinket.

Csendes gyász

Körülötte álltak, amikor az apát

lábon állva érte a halál, a mentősök

húsz percig élesztették, de a szíve

nem engedelmeskedett, ennyi volt,  

mondták, és a család kiterítette halottját.

Elmúlt a béna döbbenet,

a élet száguldott tovább,

most mit csinálunk, anyám,

kérdezte a legkisebbik fiú,

másnap ülték volna a lakodalmát,

egyszerű szavakkal válaszolt az anyja:

Eltemetjük apádat, fiam.

Ölelkező árnyak

Árnyak ölelkeznek a fák közti sétányon,

testük simulása néma szenvedély,

karcsú sziluettjük eleven a csendben,

cinkosuk a bűvös augusztusi éj.

Hajnaltájt, míg vánkosán vergődik az álom,

kaján mosolyával szemléli a hold,

amint távolodnak egymástól az árnyak,

csak emlékük marad a gyűrött vánkoson.

Féltés   

Szép lovam, pejkóm,

zabolátlan lélek,

parázzsal tartalak,

mégis mindig félek,

elhagysz egy éjszaka,

vonz az égi fény,

ezüst meződön

már nem leszek én.  

Telivér pejkóm,

a hűség erény,

fájdalom gyötör

vágy éjjelén,

elhaló lépted

az éjben dobol,

hívnálak, hangom

néma sikoly.

          Dal az elvesztett szerelemhez

Szeretnék egy fának

koronája lenni,

fényt az árnyékkal

csokorba kötni

néked!

Szeretnék az égen

holdsugár lenni,

éjszaka ölében

némán sírdogálni

érted.

Ha madár lehetnék

kék hegyek ködében,

sikongva keringnék,

vakon hívogatva

téged.

Ha megtalálnálak,

el nem engednélek,

szépen, szerelmesen

soká éldegélnék

véled!

Merengő

Tavasz jött,

én mégis fázom,

hiába napfény,

zsongás, álmok,

itt állok…

Hol van,

ki szegre akassza

téli ruhám,

vállam

virágok selymével

borítsa,

s álmodnánk

kettőnk tavaszán?

Játszol velem

Ó, vers, miért versz

engem átkod szórva,

rátelepszel nappalomra,

könnyű álmom rég elűzted,

lángok közt vergődöm veled,

ágyamban álmatlan éjjel

játszol velem lázas kéjjel,

amíg felsejlik a hajnal,

s megkövetsz édes szavakkal.

Újratervezés

Pohár borodban naplemente,

nyugalmad elűző álmaid,

kaján vigyora reggelednek,

mert vele ébrednek gondjaid.

Pohár borodban megbocsájtás,

erőd lépni, ha múltad visszahúz,

újratervezni a tegnap elvétett utat

hittel, hogy mindennap tanulsz.

Este

Nyomasztó ez a csend,

némasága zavarba hoz,

szóra bírnám, ha mellém ülne

egy pohár borra asztalomhoz.

Metszet

Átvilágítod lelkem,

gondolataim rostán átszűröd,

idegen jelentést adsz

minden szavamnak,

míg egyre vékonyabbá válik hitem,

s én már nem tudom ki vagyok.

Meg kell újulnunk

Új búza új kenyér,

meg kell újulnunk örökölt ízekkel,

örökölt zászlóval, örökölt szívekkel!

Kihűlt szenvedély

Mihaszna őrület,

ha illatod kergető vágy

már nem lakja testemet.

Gondolat

Minél jobban vágyunk

a tökéletességre,

annál több hibát ejtünk...

Ember nem alkothat

tökéletest e földön,

fölötte ott áll Istenünk. 

Krízisben

Pengetni kéne ismét a húrt,

hideg a csend, a tűz is lankad,

szomjunk mi oltsa, fogytán a bor,

 bekerít némán a félelem.

Ki voltál nekem?

Te voltál megújult hitem,

mélyről fakadó kútvizem,

nappal erőm, éjjel álmom,

Isten előtt fogadalom,

te voltál, ki szítta vágyim,

hogy nyíljanak virágszálim.

Nyaraláskor

Amikor a csend elűzi a nap zaját,

s beborít mindent a nyári éj,

ülj ki házad elé egy kerti székbe,

válassz társként egy   néma csillagot, 

kóstolgasd vele az istenek italát,

és megismered az igazi gyönyört.

Álmodni jó

Álmomban nagyanyám ruhát teregetett,
feszültek a légben a mosott lepedők, 
fehérségük elmerült az izzó fényben,
a száradó vászon levendulát lehelt.
A nyár virult, s a déli lenge fuvallatban
az öreg házat fái eper illata lengte körül.

Alkony

Fáradt fény hull az erdei ösvényre,

ásít és elül  a zaj az ágak között,

árnyékát az alkony rövidre fogja,

s eltűnik csendben a sötétség  mögött. 

Támasz nélkül

Írnék, de korlátok mögött

szorongnak gondolataim

éhen, szomjan,

támasz  nélkül,

szárnyaik vesztve,

s az idő telik. 

Kivágják erdeink fáit

Ne szidjátok a tavaszt,

jött volna ő idejében,

hisz dolgát nem végzi

hevenyészve,

de útját keresztezték

oktalan  szelek,

nem állíthatták meg

őket kopár hegyek.

Ha nem vigyázunk

Ha nem vigyázunk,
elfogynak közös témáink, 
titkainkat se őrizzük már,
a csend, egykori jó barátunk,
ellenünk fordul, hideg leheletétől 
elenyészik a bennünk halódó tűz,
egyre nő a távolság közöttünk,
s míg külön paplan alatt alszunk, 
álmatlan éjszakáinkon
némán pergetjük emlékeinket.

Életek

Számlától számláig telnek hónapjaink,

Míg vírtuális évszakoknak hódolunk,

Reklámszöveget idézünk Babits helyett,

S a nagy árverésen olcsón adjuk életünk.

Színek vonzásában / Horváth Piroska festőnőhöz/

Titkaikat nem árulják fillérekért,

kiszabadítnak a közöny rabságából,

de viharos tenger s vulkán lesz életed,

a remény zöldje, a harag sötétje,

szerelmes alkonyok bíbor vöröse,

kezdet és vég között mit az élet  hoz,

vásznad falán újraéled, 

lenyűgöz és felemel, szárnyalni késztet.

„Ha meghal a Nap”

Ma láttam vérezni a hajnalt,

amikor öléből kifordult  a Nap,

és elindult isteni útján az égen,

tudom, ezt teszi nap mint nap,

az ő törvénye, melyet betart,

hogy jól működhessen a világ.

De hogyha meghal, oda minden,

osztozni nem kell már a kincsen,

az se lesz,  aki sírját ássa,

hamva ráhull a vak világra.

Nyár

Dél van. A Nap zenitben pihen,

aztán folytatja útját, 

s bár nyúlik az árnyék,

enyhülést nem ad,

testedre az ing csípősen tapad,

szél se rebben, mi szárítaná,

a könyörtelen ég délibábost játszik,

egy felhő sincs, mely megállíthatná..

De most megmozdul az ág,

szélre ébrednek a fák,

a játéknak vége, felhők jönnek végre,

az ég megadja magát, s mint manna,

zuhog a zápor a földre.