Pókmama hálót szőtt a szoba sarkában, amikor messziről meghallotta:  

–Anyám, édesanyám, győztem!

–Jól van, jól! Azért nem kell felverni a ház csendjét, dorgálta hangoskodó fiát pókmama, és miközben szövögetett tovább, rázúdította kérdéseit.

–Hol nyertél? Mit nyertél?

–Megnyertem a futóversenyt  és kép…, képzeld…

–Mit képzeljek? Nyögd már ki, mert kíváncsivá tettél!

–Képzeld, édesanyám, Tókióba megyek az olimpiára!

Pókanyó abbahagyta a szövést, szólni akart, de a torkán csak szófoszlányok jöttek ki: Há.. ho…ho…mi…mi, de annál jobban ömlött a lelkendezés a fiából:

–Én voltam a leggyorsabb a versenyzők közül! Most készülj, mert mennünk kell! Várnak minket.

Szedte a sok lábát anya és fia, míg megérkeztek a sportcsarnokba, ahol jelen voltak  a versenyzők, az edzők és más hivatalos  bogarak, és rovarok, s a póknemzetség apraja nagyja.

Elsőnek a gyorsfutók elnöke szólalt fel:

–Köszöntjük a győztest! Megtiszteltetés számunkra, hogy egy versenyzőnk kijut a tókiói olimpiára.

És akkor innen is onnan is bekiabáltak az elégedetlenek:

- Nem igazságos! Nem igazságos!

–Mi nem igazságos? – kérdezte értetlenül az elnök.

Szót kért az egyik versenyző:

–Nem igazságos, hogy ő nyerjen, mivel neki nyolc lába van, míg nekünk kettő, legfennebb négy, és persze, hogy ő jobban fut, mint mi.

–Így van! Így van! – kiáltották egyre többen.

Amikor Pókmama szót kért, a terem elcsendesedett.

– Az én fiam szorgalmasan edzett, akár csak ti. Ő a póknemzetségben is a legjobb futó. Titeket is megelőzött. Örüljetek, hogy ő megy az olimpiára, mert biztos, hogy aranyérmet hoz mindnyájunk örömére!

A méltatlankodók még hangoskodtak egy ideig, de végül a többség döntött.

-Igaza van pókmamának. A fia a legjobb  – mondták és skadálni kezdték a nevét:

Haj-rá! Haj-rá! Éljen az ifjú pók!

Pókmama letörölte örömkönnyét, és büszkén nézett győztes fiára.